Két levelem apámnak

ELSŐ LEVELEM APÁMNAK

Ó, Én! Reszketeg őz… színésznő!
Sok szövegem van, s félek, hogy rontok, mert akkor a szégyen elérne…
Improvizálni elmém nem túl jó, és mimikátlan
arcom görcsei tán szétűznék lányka- imázsom;
mely rőt zászlóként számrafeszül. Én mosolyognék,
bár félek mindentől, hogy rontom a szót szerepemben,
meg hogy nem jön a taps, hogy senki se dobna virágot …
Félek! Nincs ma erőm. Nem tudok improvizálni,
hogyha ma nem jön a szó… szájgödreim ajkam alatt már
mélyek, öregszem, nézd! És játszom anyák szerepét és
néha szerelmest is… Hát nem bűn? Félek a szótól,
mely megmondja valóm, Ám játszom a Jézusom anyját
– ostyafehér gyolcs s csont hull, mint Krisztus lábam elé majd…
Hát nézd! Itt a világ engem figyel.
Nem szabad esnem…
Állok a testnél, mint egy büszke fa, és karom ág lesz!
Nem lehetek megtört, hajlott beteg – az megalázna!
Féltem a nimbuszomat – és van mire – hidd el, apám…
Még kitaszítnak majd, történeti nagy szerepemből,
vagy jön majd egy nő, mint Mária… S félre lök engem.
Hát a szabadságom korlátolt,
s játszanom érdek!

/ Leányod: Anna /

MÁSODIK LEVELEM APÁMNAK

Kedves apám!
Írok másodszor is és levelemből tán számodra is új, hogy én, mint színpadi úrhölgy
úgy alakítok, mert felkentek dámalovaggá…
Tudnod kell, azt is, hogy átkozom azt a gyerekkort, mely sorsként adatott, hogy szolgai édesanyám volt;
Varrni is eljárt ő, mert nem volt úri kisasszony… Tán álmodni se volt jó énnekem akkor a színről…
És ma elismertek mégiscsak a pódium élén!
Hol tarthatnék most, akkor, ha a gyermeki énem nem másítja anyám, hogy munkán élni neveljen,
és ha nem ostoba vén műkritikus ismer először, az ki ripacsnak tart, mert rám irigy. És ha ma nincs más,
hölgy, aki szebben aláz, játszhatnám tán a királynőt.
Mert végtére ez is bennem volt lánykakoromban… Csakhogy anyám mindent szétzúzott bennem előre …
Dolgoznom kellett! Tíz évesen, érte szegényért. Vinni a kasba ruhát, s mosni az új nevelőmnek…

S mosni – apám! – százszor! Hogy csöpp kezem abban idült meg…
Trampli parasztasszony, szolgáknak lánya, ki nevelt; Tudta is ő mi a vers… Hallott is búslovagokról…
Hisz nem is értett mást, csak vén papot, és tudod ez fájt;
Mert én dámának készültem, s néha titokban,
lánykaszobám mélyén rúzst kentem el ajkaim élén…
S rád gondoltam apám! Élhetsz, mint úr, Kanadában…
Mint színész, léhán.
Hogy vágyódsz néha talán rám…
Mert te vagy életemért! – jobban mint az ki éltet szolgakenyéren.
Ezért írok most. Hogy sikerem lett!
Egy szép férfi kinek tetszettem is -hisz ma a férjem –
egy szobaszínházat tákolt nekem, hol lehetek Nő…
Sőt, már dámalovag! Hát ennyi a hírem apácskám.
És köszönöm neked azt,hogy pár sort angolul írtál…!

/ Leányod : Anna/