Mint aki hintán ülve zuhan,
szédülve, tériszonnyal biztosan,
hóhér-kötéllel tartva,
mégis majdnem leszakadva,
úgy hagyom el tört-szilánkokként napjaimat.
Jó volna még, ha kihullna belőlem
egyszer s mindenkorra már minden gond
s milliónyi baj; lopott romantikák,
Halhatatlan-Mindenség-érzések egész sorozata,
egyre kevesebb kenyér-kereset
a következő tíz szűkös évtizedre.
Egykoron engem is – akárcsak mindenkit -,
pórázon rángattak célok, tervek, álmok képletei,
hátulról kísértettek előbbre.
Távolság s Idő közt félúton
minduntalan elveszett a valódibb Lényeg;
kétféle áltatás hamiskodó vitái
feszülnek egymásnak már elég régóta.
Hamis frázisokról tékozló ígéretek
felé ragadják az egyszerű,
tehát megvesztegethető embert is
a gyors meggazdagodás konzekvenciái.
A felszín alatti hitvány Valóság
még mindig ékesen, tollászkodva
szólítja magához gyanútlan áldozatait,
s aki mást mondd vagy bolond,
vagy épp csak hazudik!
Aki nem szeretne aláhullni villámgyorsan
– félő -, csupán a föld alá mehet:
vakondok, s férgek sötétlő,
alvilági otthonába.
A tudományos deduktív sejtést
is rendre aláássa
egyik-másik
propaganda-prédikátor Kelj Fel Jancsi,
nem nyomon követhető már
egyetlen valamirevaló okfejtés sem!
A szándékos megtévesztőt
– bár leleplezik -,
mégsem nyeri el méltó büntetését,
hisz sokan kétarcún forognak,
akár a forgandó vakszerencse, avagy a föld!
– S míg a Lét nehézkesen,
rozsdásodva forogna még
a zubogó esőcsatornák
mostan rendre megtelnek;
félő a palántáknak annyi!
Kirothadnak gazdagabb termések.
Két véglet közt keresném sovány életem,
még mi hátra van:
a megtalálható Boldogság
aranyló üvegcserepei is rendre elhagynak,
vagy épp csak becsapnak.