Bizony alkonyodik immár
az Ember feje fölött az ég.
Terhesen vérző alkonyi egek
dagadnak ki már önmagukból;
messzetűnő horizontok
egyre távolabbnak tűnnek,
ha a megvalósítható célokról,
álmokról ábrándozunk.
S egyszer csak lesz
minden elérhetetlenné.
Egybemosódik a hétköznapok renyhe,
szelídített mocska
a Holnapok romladékával.
Csupán csak az Ember végesre
szabatott Idője maradt;
a titkos lassú visszaszámlás,
a születéstől jelenvaló,
mely ott burjánzik
a sejtek molekula ős-hazájában is.
Az előttünk tornyosuló választható tér
talán már sehol se látszik,
legfeljebb csupán egy-két
szerencsésebb kiválasztott kiváltságos,
ha ismerheti a titkot:
miként kell mostanság boldogulni?!
Együtt kell érezni a süllyedés
kiszolgáltatottságával,
mely folyamatosan zúzna,
rántaná le az Embert
a végletekig s tán tovább.
Vajon még hány létezésben a jogos indíték,
a méltó megtorlás, hogy Ember maradhass,
s akaratod, emberséged
hitványmód Prokrusztész-ágyba ne tedd?!
Zuhanó sorsok kálváriája
már így is az Emberé,
a túlvilág is csupán hazárd-blöff,
ahol tán ismét megaláznak.
A Világra eső árnyak
már így is szétterülnek,
ha nem vigyázol;
beszédes szemek csillagaiban
egyre kevésbé lehet
felfedezni az önmagáért való,
őszinte megismerés kísérleteit,
ha még akadt.
A megszerzett tudás
– félő -, már nem Eggyé,
Egésszé lényegülhet át
– de azonnal darabokra hullik szét,
mert a megidézett emberi törvények
is csődbe mentek rég,
s a kiűzetés ténye
nagyobb mint valaha is.
Az értelem fölriadása,
hogy muszáj lenne külön utakon
még megpróbálni a kiszakadás
nem csupán a Történelemből,
de a társadalomból is.