Kharón panasza

Köröttem egyre olvadó idő,
a hátamon megannyi néma súly,
miről beszélni nincs elég erő,
s a szél üres tekintetembe fúj.

A mezsgye vékonyodva partra lejt,
ahol kikötve ringató ladik
locsogva vár, halásza nem felejt,
türelmes, ámde mégse hagyhat itt.

Utamra indulok ma én vele,
evezve át az éjsötét vízen,
lehet, hogy integetni kellene,
de nincs a parton állva senki sem,

ki visszaintegetne, elhalón
üzenne könnyeit törölve ott,
dohog belé a jó öreg Kharón;
milyen világ ez és milyen halott?

Morogva bár, ladikja visszavitt,
s kitett a partra újra engemet,
kiszólt: ha lesz ki megsirat, megint
jövök, sietve érted itt leszek.

Azóta vígan éldegélek én,
a dőre verseim rovom, noha
ki megsiratna, nincs e földtekén,
nem is halok meg így talán soha.