Vattapamacs-felhő centrifugális tánca a házak körül.
A fű most még alacsonyabban nő
– hiába verik bozontos, áthatolhatatlan bozótok,
lábat sebző tarackok a burjánzó földet.
Dühöngő gazdaként teremtett lélek
sincs aki barázdás nyomot taposna elszántan,
hangtalan forduló, lakatlan mezőkbe:
Úgy látszik a természet itt nem tervez új kertet.
Magam elé meredve,
mint alig huszonkilenc éves, zsenge,
tapasztalatlan ereklye néha csak úgy
megtárgyalom a fontos dolgokat fennhangon,
hallgatóság nélkül!
Vakond-járatok szeszélyes barlangüregeit,
sziklamedreit mindig is keresve kutattam én.
Megdermedt szőrcsomó
Sziszifusz-módra vacogó fogakkal,
mint a Gyáva, csak bujdosni tudtam,
– menekülni mindenáron
s örök vesztesek módján.
Makacskodó, emberi kívánságot
be nem fogadó környezet
mindig is vonzott s óvatos,
tétova lépkedőként új kihívásokat,
kockázatokat félretéve s megkerülve
az Idők folyásaként belesimulok
hangtalan jövőkbe!
Most sokak próféta-szava: Dörrenés!
Tekintetük: Orvgyilkosság!
Bizalmat kellene tudnom szavaznom
másoknak is kik a lélegző lelkiismeret
eddig feltérképezetlen területein rokonaim,
– de hirtelen megalázott támadásként ér,
felkészületlenül:
A vicc, heccelés, s a tréfa
s az hogy az estben a rémek,
s kísértetek csupán szánalmas bohócfigurák
– lehetőségek ócska ellopói.
Az égve felejtett s most örökké
emlékező csillagok vádbeszédek
olcsó szószedetei mögé bizony
óvakodva bújócskázunk
– hisz magunk is rettegünk fájdalmas,
Sebezhető Igazságoktól!