Kiált az erdő

Mogorva erdők, néma fái,
ráncos arcukon gyanta könny pereg,
mikor megcsillan rajta a Nap, ölelő sugara,
úgy mosolyognak, mint pajkos gyerekek.

Ki épp anya arcát látja,
ahogy játékosan fölé hajol,
megcirógatja lágyan, és úgy szorítja
magához, mint aki egy egész világot karol.

Úgy ölel az erdő is, lombja susog,
hisz benne pajkos szél játszik,
bár szomorú levelein néma dal kiált,
mert belül nem olyan, mint ahogy kívülről látszik.

Betegek fák, és szürke, álmatlan jövő,
odvas odújában még gyarapszik az élet,
de sorvadt levelei mind a földre hullnak,
nem maradnak színek, csak fekete fehér képek.

Közel a gyár, füstje, mint halál köntöse ráterül,
betakar mindent, tompa, szürke fények lebegnek.
És kiált az erdő: Engedj élni, hogy te is élhess!
De hiába minden, itt már nem éltetnek, csak temetnek.

A forrás is kiszáradt, hűs vize nem csobog,
szomjat nem oltanak a csacsogó habok,
nem utaznak rajta kíváncsi falevelek,
kiszáradt könnye az időnek, és elmúltak azok a napok.

Az állatok mind, mind messzi tájra mentek,
hol még zöld a fű, és lombosak a fák,
hol még napsugár vet bukfencet a harmatos völgyben,
majd megpihen a lázadó hegyek lábainál.

Haldoklik az erdő, nyögi átkát a világnak,
nyögnek majd azok is, kik rá nem vigyáztak,
s a jövő gyermeke már nem fogja látni,
nem fogja szerelmét lombok alatt várni.

Nem fogja a természet színeit magába zárni,
hisz üres lélekben nem lesz értelme,
mert sivataggá szürkül az elme,
és beton dzsungelbe lesz eltemetve.

Bár nyögnek a fák, de még állnak,
vannak még sokan, kik rá vigyáznak,
hallják jajszavát az életnek,
és színeket adnak a kopott képeknek.