Rám nehezedik az élet, mint kopott
sziklára a porladó magány szél fújta
ezredéveken, hol átcsorog a múlt a
konduló időn. Jajduló csendet sír az
éj zsibongó árja, s én olvasok az ég
tekintetén, zord századok szaván.
Felettem zúgnak az évek, távolodik
az ifjúság, menekül arcom elől, tükröm
mutatja már. Hallgatag vagyok. Sokszor
nincs szó a nyelvemen, mi foganna.
Nagyapám volt ilyen, ki hallgatott, ha
igába fogta csizmáját bíborrá festett,
pirkadó hajnalon, mire csókot hintett
a harmat lehelete a feslett árnyakon.
Szerettem őt, ki vére vagyok; ahogy ő,
sokszor én is úgy hallgatok. Őt izzasztotta
a sós ízű robot, s mint rabot, hív az
emlékezet, s látom, mint lendít kezet,
hogy kaszáljon egy darabot az akácos
mögött, miközben tótul valamit dörmögött.
S én mosolygok hatalmas nagyapámon,
kiért úgy zokogtam, mikor meghalt egy
napon, halált hörgő, könny ízű tavaszon.