mint egy vakvágányon álló szerelvény ha elszabadul
kigördülnek szememből egykori kínjaim
robognak testem ócska talapzatán bús magányaim
páros féksaruk próbálják megfogni csak nézem szótlanul
szétszóródó éveim akár egy riadt bakter ki váltót állít
igyekszik terelni szabad vágányra bűneim
ám látja túl sok elnémult sóhajt vágyat szállít
így meg sem kísérli helyes útra engedni hulló vétkeim
inkább alávált siklik életem nagy robajjal porfelhő száll mindenütt
összetört régi gyermekkorom játékai potyognak sáros földre
szedném őket össze bőgve sírva térden kúszva s mint ezüst
az aranyat megrontja ha keverik töröm magam össze kékre zöldre
pár boldog percet mégis megmentek örülök minden réztallérnak
minden dobbanásnak szép szívemből csorduló új reménynek
betűnek szótagnak szónak mondatnak minden sornak
minden strófának minden sebtében összetákolt rímnek