Kihalt tájon járok búsan,
Kő szívemmel legbelül,
Fáradt léptem árnyékára,
Múlt emléke nehezül.
Szürke álmok kísértenek,
Bolyongón az ég alatt,
Szertefoszlott napsugárként,
Arcképemre ránc szaladt.
Nem kísér már nyári szellő,
Őszbe ért a gondolat,
Hogy csalfa estén andalogva,
Vállad éri vállamat.
Nem kíván már ölelésed,
Eltaszítva fojtogat,
Mit szépnek láttunk ifjú szívvel,
Elmúlott egy perc alatt.
Kőbe vésett nagy szavakból,
Így lett múló pillanat,
Halkan ígért boldogságból,
Fojtogatón könny fakadt.
4 hozzászólás
Nekem tetszik a dallama, Az olyan kifejezések, mint a fáradt léptem árnyéka és az őszbe ért gondolat, nagyon megkap, szép gondolatok.
Ajjaj, szomorú szerelem… fojtogató könnyek, kőszív.
De hát, ahogy írod is, múló a pillanat…
Kedves Gábriel!
Csodaszép a versed, de legalább annyira szomorú is. Gratulálok. Szeretettel Rita
Kedves Gabriel!
Tetszik úgy, ahogy van az egész vers, mégis az első és utolsó vesrszakkal sikerült megkoronáznod. Remek kezdés és fantasztikus befejező sorok. Gratulálok!
Szeretettel: pipacs 🙂