Élet-sugaram gyönyörű delén,
harmincharmadik évemnek telén
beszűkült létem halovány fénye,
kórházi ágyban főnix reménye.
Világ-habzsoló vágyaim bércén
csapott le a sas – tátogó rémség,
dalos madaram földre teperte,
Krisztus éveim égbe perelte.
Pirkad a szürke, hófútta reggel,
mozdulnék, hogyha bírnék testemmel,
szemem sarkából lassan derengek;
a beteg társam holtán merengek.
Hófehér pehely ablakra tapad,
nem gyászol színe, részvétlen marad,
kint az utcán a sok havat szidják,
a fájdalmat bent nyögések sírják.
Hóhányó-zsivaly botlik a jajban,
élet és halál disszonáns hangban,
óhajom éled havat seperni,
hívatlan halált lapátra tenni.
4 hozzászólás
Szembeállítani életet-halált könnyűnek nem mondható. Nekem nagyon tetszett ahogyan csináltad.
Az utolsó versszak különösen.
Selanne
Kedves Selanne! Köszönöm hozzászólásodat. Valóban így igaz, ahogy fogalmazol. Ez az esemény velem történt meg. ezért az akkori érzésemet fogalmaztam meg. Szeretettel üdvözöllek. Ilike
Kedves Ilike!
Az erő, az akarat, az élet szeretete, a nem megadás jellemzi soraidat. Olvastam, hogy személyes élmények alapján írtad. Így hát nem csak a versedhez, hanem küzdeni tudásodhoz is gratulálok.
Szeretettel
Zoli
Kedves Ilike!
Igen, a kint és bent világa egy forma, egyformán élnünk kell mindkettőt.
Tetszett!