Ha ideérsz, megint a halál
Nem lehetsz, ki tegnap voltál.
Szélfútta romok közül
Sikoly dermeszt meg,
A félelem csontig hatol,
Zokogást hallasz valahol.
Mondd, a sok ártatlan gyermek,
M'ért bűnhődött, mit véthetett?
Nekik ki állít emléket?
Mégegyszer nem engedjük meg!
Hallgatott a pápa, hallgatott a Föld,
Miközben tűrt, tűrt az elgyötört.
Verés volt kenyere, véres volt ruhája,
s reszketeg csontjait hajtották munkára…
Dolgozott, alkotott, szenvedett, épített,
S hátában érezte a kegetlenséget.
Ember az ember? Ha önfajának gyilkosa?
E verssel emlékezzünk azokra,
Kiket embertársaink ítéltek balsorsra…
2 hozzászólás
Látszik, hogy felzaklatott a gondolat (talán maga a hely, ha jártál ott), de ha nyugodtabban átnézed, és csiszolsz rajta, jobb lehet. De szép tőled, hogy megörökítetted ezt a borzalmat.
Üdv, Poppy
Kedves Poppy!
Tényleg van még mit csiszolni a versen, az első gondolataimat vetettem papírra, miután hazaértem Buchenwaldból. Az utóbbi időben nem nagyon írtam semmit, de ezt a "leírhatatlan élményt" szinte muszáj volt leírni…
Később átírom talán. Az esetleges konkrét javalatokat is szívesen veszem.
Köszönöm, hogy olvastad a verset és kritikát írtál.
Üdv, Szilvi