Költő mi mást keres, mint a lényegest –
mosolyt, amint egy arcot szépre fest,
kis kavicsot, mit a part épp kitakart,
embert, ki vele majd egy irányba tart,
a reggelben fényt, jövőben biztatást,
olvasót, ki lelke legmélyére lát,
gyermek szemében a nyíló világot,
s annak végét, mert még sohase járt ott,
és hazugok között az egy igazat,
lelkében ifjút a ráncai alatt,
földben áldást, ökölben bocsánatot,
emésztő szenvedélyt, mit megálmodott,
tenyérben vigaszt, anyában meséket,
koldus gyomrában a sovány ebédet,
vihart, ha kint és bent kiabál a csönd,
reményt idelent és hitet odafönt.
[…]
S mire a költő ezt mind megtalálja,
már sírverset ró önnön fejfájába:
„Koszorút ne hagyj itt – késő a babér.
Imát se mondj, én mondtam már magamér’.”
8 hozzászólás
Szép, és jó vers.
Nagyon köszönöm, kedves santiago!
Erika
Hihetetlen nagy, Neti… Gyönyörű számadás, vagy számbavétel, lenyűgöző képekkel, gondolatokkal. Nagyon nagy vers.
aLéb
Nagyon őszinte, végtelenül tetszik.
Komoly és mély gondolatok, a Tőled megszokottak.
Örömmel olvastalak.
Kedves aLéb, szerintem nem olyan nagy ez – hetek óta az első versem. Ilyen lett. Köszönöm persze, és örülök, hogy ennyire tetszik!
Kedves Zsike, nagyon köszönöm!
Érett gondolkodású vers; Te tényleg tudod, mit is jelent igazi költőnek lenni..mindig csak keresni, és elfogy közben az élet….:)
Valahogy így, kedves Henkee. Nagyon köszönöm, hogy jöttél 🙂
Erika