Volt egyszer, nem régiben
a munkáserdő végiben
egy dolgozó páros-patás,
a Kos volt ő, hát senki más.
Eljött reggel hét óra,
fölébredt a szép szóra.
Sarlót, kaszát vállra tett,
Munkába ment, dohányt vett.
Felült a kétkerékre.
Tekerte, mert remélte,
hogy kos létére teheti,
s a bagót szájba veheti.
Kiért hát a mezőre,
hátul volt, hát előre
kell menni. Miért? Nem tudja!
Fölös körét lefutja.
Munkába állt délcegen,
társai meg részegen
a kocsmából szédelegtek,
kenőmájast nem ettek!
Dolog volt, az nem vitás,
fürge ám e négypatás.
Gyár késeit élezte,
Kaszát fent és élvezte.
Mellette állt barátja,
kék munkásőr kabátja
a földig ért és port kavart,
zargatta a bús avart.
A Disznó volt ő, s oktatott
száz kacsát megszoptatott.
Hatalmas volt, jó barát.
Vakarta a tomporát.
Együtt jártak cigizni,
a szünetekben pihizni.
Fecskét szíttak, Kossuthot,
de nem szidták a Vasutat!
– Jó világ ez! – szólt a Kos,
vidám volt, nem bánatos.
– Bizony jó! – így a Disznó –
Azért jó, mer’ ez így jó!
Gondol egyet ám a Kos,
ki vidám, és nem bánatos,
– Menjünk ki a reptérre,
váltsunk jegyet estére.
– Minek mész a reptérre
és váltol jegyet estére,
ha jól tudod, hogy csak itt jó? –
Így válaszolt a Disznó.
– Ki mondta, hogy csak itt jó? –
kérdezte már a Disznó…
helyett a Kos, de jól tette,
az egész témát ő kezdte.
– Szerintem nemcsak itt jó.
Nyugaton járt a Kis Ló,
ő mondta, ott buli van,
itt jó esetbe’ nyugi van…
– Gyerünk akkor, barátom!
Lelököm a kabátom,
s fölveszem a dzsekimet,
mer’ fölveszem a dzsekimet.
– Kapta magát a Disznó –
Ha igazat szólt a Kis Ló,
Nyugaton vár sok remény,
s az életük sem oly kemény.
Új világban okítok,
népeket okosítok.
Mondom nekik: Harcra fel!
sok földrabja énekelj!
Arra gondol a kis Kos,
ki vidám volt, nem bánatos,
hogy Disznót kéne viccelni,
s pisi előtt sliccelni.
– Megtréfálom barátom,
mert jó a tréfa, imádom.
Jó dolog ám viccelni,
jobb mint buszon bliccelni!
Az a tervem – így a Kos,
ki vidám volt, s nem bánatos –
Hogy olyan súlyos a Disznó,
hogy lezuhan tőle a gép…
A Disznó, ki mit sem sejt,
fütyörészik, rejtvényt fejt.
Este lett, s a nap meg észt
most már unják az egészt.
Sötét lett, s a Nap leszállt,
elérték a láthatárt,
s azon túl már nem láttak.
De csak reptérre találtak.
– Húha, végre itt vagyunk!
Esti ködbe nem fagyunk!
– Nyár van! – helyesbít a Kos,
ki vidám és nem bánatos –
Ülj fel arra a gépre,
kaját hozok ebédre!
– kezdi tervét már a Kos,
ki vidám volt, s nem bánatos.
A Kos elbujt egy kád alá
rágyújtott és hallgatá
a Kossuth magyar rádiót
almát evett, s rá diót.
Gépre felült a Disznó,
ki vidám volt s nem bánatos.
Vagy várjunk, az a Kosra rím,
de a Disznó felült és ez a lényeg. Na.
A Disznó már elvélte,
hogy őtet a Kos átverte,
De nem volt már mit tenni,
elindultak fölszállni.
Mosolygott magába’ Kos,
ki vidám volt, s nem bánatos.
Mert túlsúlyos ez a Disznó,
s lezuhant vele a gép.
Megörült az okos Kos,
– Jó a tervem, az biztos!
– így kiáltva haza fut
s még igeidőt sem egyeztet.
Ezért okos a kis Kos,
ki vidám és nem bánatos,
mert tudta jól, hogy a Disznó
lezuhan, hisz sok kiló.
És azért jó, hogy lezuhant,
és fölé került romos hant,
mert többé nem fog okítni,
parasztokat vakítni.
Hazatért az okos Kos,
vidám volt, s elég kanos.
Megölelte kedvesét,
s elmondott egy jó mesét…