Köszönöm… Neked…

Virágszirmokat dalolt a nyár; már kezdte sárgára festeni a faleveleket az ágakon, s én szomjaztam a szabadságra… A világot szerettem; magamhoz akartam ölelni az univerzumot, s a lelkembe költözött egy pillanatnyi magány. A szemedet kerestem, a benne rejlő vágyat egy és ugyanazon cél iránt; megmenteni a sóhajok mögé rejtőzött életeket, felhőtlen kacagást varázsolni a kisgyermekek arcára, reményt dúdolni, a lét ritmusára dobbanó szívekbe rejteni az örökkévalóságot.
A mosolyodban csillogott az igaz, a mosolyodban szárnyaltak az álmok, amelyek felszárították a gyöngéd harmatcseppeket a fűszálakról, s az égig emelték a jövőbe vetett bizalmamat. Mellettem maradtál; lélegzetnyi fuvallattá formáltad a szürkén gomolygó viharfelhőket, s végigsimítottad vele a sötét éjszakákat, hogy ragyogó csillagokká változzon a villámlás valamennyi szikrája az égen.
Mellettem maradtál… szereteted formálta a világomat, akár a kagyló az igazgyöngyöt a tengerek ringató cseppjeinek ölén akkor is, ha a hullámok tánca messzire sodorja, ki, a partra… hisz tudtam, hogy Te visszavinnéd… visszavinnéd akkor is…
Szavakba önteném a gondolatot… szavakba önteném az érzést… szavakba önteném, ha lehetne… azt, hogy köszönöm… Neked…