Zombor Ferencné emlékére
Lelkemet csonkítja,
s a fájdalom ropogni kezd bennem,
hogy már csak sírodhoz mehetek
tétován töprengő fohászaimmal,
egykori kedvesem
szép-türelmű anyja.
Szemem megfakult tükör,
arcod mégis meg-megragyog rajta:
szemed emlékétől
virágos bölcsők és
virágos koporsók
ölelkeznek megindult
szívemben.
A halottaknak eleven élete lehet-e még?
Lassan tavaszt rügyeznek
a hullámzó zenéjű csillagok,
mik téged az örök télbe véstek,
és az égboltot sikáló szelek
mossák már a Napból
a nyár aranyát.
Hová hullnak a meggyötörtek?
Sorsunk végzete merre van?
Gyászol téged a rét is
amin járok,
árválkodik udvarod,
kerted, házad,
és míg gondolkodó széked
szomorún tűnődik,
fölöttünk is
törvényt ül az éj.
3 hozzászólás
Ilyenkor érzem úgy, hogy nincsenek szavak…
Az érzést, amit megfogalmaztál, ismerem, a vers pedig… erre szoktam azt írni, hogy igazi költészet.
(Nagyon szeretem olvasni a verseidet.)
barackvirág
Szia!
Szép vers.Elmúlásról szól de mégsem lettem szomorú hangulatba tőle.Valami szép érzést keltett bennem.Az okát sem igazán tudom , de nem is ez a lényeg.Szépen éled meg az elmúlást ,szépen írtad le és adtad át.Gratulálok!
Szeretettel üdv:hova
Nagyon szép búcsúztatót olvastam. Igazán meghatott. Véletlenül bukkantam rá korábban föltett versedre. Máskor is megkereslek
Üdvözlettel: Kata