Újat tanult a csöppnyi
lény megint:
hogyan kell köszönni,
amúgy ember-módra;
s most gyakorolja
szorgosan, kis száján
mosoly-csillogás, mikor kiejti: szia.
Persze nem így, felnőttesen,
csupán mit szerény
hangkincse engedelmez –
ajkát szélesre húzza,
s mint művelt csacsi,
kiáltja diadallal: íííjjja.
Egy lépés emberek felé –
s ő tudja ezt –
séta közben kiskocsija
mélyéből kihajolva
örömsugárzón kondul
jobbra-balra: íííjjja! íííjjja!
Köszön kalapnak, nagykabátnak,
Tekergő színes sálnak,
elnyűtt sarkú cipőnek,
szélfútta frizurának,
mindenkihez szól csicsergő
üdvözlése: íííjjja.
S bár senki nem reagál
(nem is értik tán, mit rikolt
a kocsiból az a kismadár),
ő töretlen-büszkén és
boldogan szórja
angyalfényét ember-világba,
hogy hallja mind, aki figyel: íííjjja! íííjjja! íííjjja!
3 hozzászólás
Nagyon sokat vetitsz át, anyai érzéseidből, szinte látom magam előtt, édes kis száját. Tetszik a vers. M. Legrand
köszönöm a hozzászólást, valóban szeretek anya lenni és szeretem ezt az érzést sugározni verseimben.
Minden opró mozdulatát vésd a lelkedbe, mert égből az angyal eljött hozzátok és örüljetek neki, hiszen angyal csak egy ilyen kis ártatlan, gügyögő lehet, a felnőttek között már csak szentek vannak, akiknek többnyire maguk felé hajlik a kezük.Üdv. haver.