Emlékek hullámzó tengerét,
sós könnycseppek töltötték.
Szívnek mély sebeit,
életnek tövisei ejtették.
A testen,az arcon,
ott láthatatlanon.
De szívben,lélekben,
szétmarcangolt szervekben
ott ül a bánat,a hegek.
Mélyen fekszenek,
lapulnak csendben,
ám látom a tükörben.
Állok magammal szemben,
s ordítanak fejemben.
Sérelmekkel megrakott vállak,
mint, igát az állat,
úgy cipeli, láthatatlan
ott él álmainkban,
s tetteinkben, elveinkben,
formálódnak szüntelen.
Így folyik emberben a vér,
sebeken át de célba ér.
Minden időn új remény,
s lesz veszteség,szerény
álarcot büszkén viselő.
Napsugaras felhő, s felnő
a gyermek ezer ejtett sebbel,
bátran néz szembe az élettel.
Visszajáró múlt,
bekopog, sötétséget gyújt.
Mesél és képet formál,
halkan megreformál.
Távozik de itt hagy valamit,
amitől minden megváltozik.