Ma újra jártam ott, azon a helyen,
Ahol elkezdődött gyatra életem.
Gyermekéveket éltem át újra,
És nagyon fájt emlékezni a múltra.
Óriás voltam a homokozóban,
Könnyem potyogott, míg álltam ott szótlan.
Tőlem sokkal többet nőttek a fák;
Volt átkozott és boldog ifjúság.
Ama gesztenyefa alatti padon
Ma is ült valaki szerelemtől vakon,
Ajkát nyújtva, kérve szikrázó csókokat,
Az éjjel álmodott mesés álmokat.
A kaput már elektronika nyitja,
Éltek s javak nyugalmát biztosítja;
A házmester neve még ugyanaz,
Csengetésszóra lassan jön, oldalaz.
Megismer még, egy kávéra invitál,
Öröme őszinte, nem hezitál.
Kérdés súlya húzza, nehéz szívem:
Szabina él-e, s ha igen itt-e?
Itt él, de nem egyedül, két gyermek,
Férjes, apának hívják a herceget.
Legalább Ő boldog lett nyugtatom
Magam, távozóban még megpillantom,
Ajkát nyújtja felém vakon a padon…
5 hozzászólás
Olyan ez a vers, mint egy rímekbe szedett kisregény. Érdekes.
1 szó GYÖNYÖRŰ! Gratula.
Soren
Köszönöm (:pirul)
demtam
Csatlakozom Hangához azzal a kiegészítéssel, hogy számomra nagyon megrázó a vége…
Grat.
Jó ez a vers.
Ági