Üres szemekkel nézett a messzeségbe,
nem is szemek voltak azok, csak az üres szemüreg,
két fekete lyuk.
Valamit keresett, vagy valamit várt…
Legtöbbször csak a síró sötétséget látta,
alaktalan tárgyak elmosódott kontűrjét,
alaktalan alakokat, a nagy fekete űrt…
De olykor, ha elég erősen világított a Hold
egész messze ellátott, olyankor
mintha még éberebbül, még figyelmesebben
fürkészte volna a tájat,
mintha még inkább várt volna valakit…
vagy valamit.
Néha ha hátulról érte a fény
saját árnyékát is megpillanthatta
ahogy alaktalanul beleolvad a nagy fa
lombjainak árnyékába…
és a csendbe.
Mindig ugyanott,
ugyanazon a helyen állott,
mintha valami odaláncolná a helyhez
és nem hagyná menekülni,
ott lebegett picivel a föld felett,
sokszor órákig mozdulatlanul,
csak nagy ritkán mozdult
meg alig észrevehetően,
mint mikor a szél lóbálja a hintákat.
Sokszor üvölteni szeretett volna,
elkiabálni fájdalmát a holdnak
a sötét éjszakának,
vagy legalább halkan
odasúgni a nagy korhadt fának,
nem azért, hogy részvétet keltsen
vagy hogy megsajnálják,
hanem egyszerűen csak, hogy tudják.
De torkában nem volt már hang.
Néha egy-egy fekete madár
vállára szállt
és megkocogtatta fekete csőrével
a csupasz csontokat…
a húst rég lerágták más fekete madarak
és az idő…
Megszokásból jöttek,
a kötélen lógó hullaszag vonzotta őket…