Magas égből hosszú lánc feszül a földre
Nehéz vasból, égi szikrából ütve
Feszül a lánc, tompán csörög
Szürke felhejéből eső csöpörög.
Alant a földön kókadt szárnyakkal
Lehajtott fejjel: leláncolt angyal.
Csuklóján nehéz vas, véres nyomot váj,
Nem sír már a szem, nem szól már a száj.
Puszta itt a vidék, a táj
Mindig üres a láthatár.
Csak lábánál nő egy kis zöld:
Apró virágot nevel a föld.
És a láncra vert, rab angyal
Porba sújtott szárnyakkal
Lehajtott fejjel
A virágnak énekel:
"Ha majd ez a kis növény
Szirmát bontja: jön a fény!
Szürke felhő messze foszlik
Minden vaslánc majd lehullik.
Hisz nincs veszve soha semmi, nem reménytelen
Míg kitart az egy örök, a szerelem"
Puszta tájon vaslánc csörög
Fenn az égen felhő dörög
Bilincsre vert, nyesett szárnnyal
Egyre vár a bátor angyal.
-Kicsi virág nagyra nőjjél!
Angyalomnak így segítsél
Mert ha ezt a szép kis szirmod
Valahára itt kibontod
Megszűnik az isteni átok:
"Ki nem szeretett soha senkit
Szenvedjen síró tájon, amíg
valakiért szívében szerelem nem virít!"
3 hozzászólás
Szia!
Érzékletes a bevezetőben a táj és a helyzet leírása.
Tetszik.
A végén az a kis átok is OK.
(a "szívéban"-t javítsd ki!)
Ebben a versedben benne vagyok! HAHAHA /"szirmod"/
Szirom
Köszi Szirom! ^^ javítás folyamatban
És tényleg, benne vagy! 😀 Örülök, hogy tetszett
Szia Mira…
Csak úgy cikázott a képzeletem, hogy hogyan tudom megjeleníteni a versed…
Az égböl a földre feszülő lánc, nekem elég nagy kontraszt… h ég-föld távolság mégis feszül a lánc.
Öröm, hogy szinonímákkal dolgozol és egyre erősödő szavakkal: kókadt, nyesett, sújtott szárnyak.
Az a kis ének, szinte dalolt és kétségtelenül az a versednek a reménye. S az örök igazsága: a szerelem.
( a bátor angyal helyett, én bízó angyal írtam volna – a bátor nekem ott egy kissé idegen szó)
Az átok megjelenése még inkább drámaiabbá teszi a verset, ami még jobbé teszi… és a végén a rövid zárás – nekem kerekké teszi a verset.
Köszönöm. A Szerelem nevében.