Végtelenségbe mártja, mint élet-csodapatakba,
Lándzsás harcoktól izzadt és maszatos arcát.
Nem hívja isteneit.
Nád suhogtatja illanó alakját,
Új bércre kaptat szíve szerint.
Áthágni önnönvalón, szelni kilómétereket
Szakadékokon keresztül és hegyoldalon.
Nem várva segítséget.
Nap harapdálja, fényfogú oltalom,
Útja sohasem érhet véget.
Felfedezni a forrást eldugott lélektájakon,
Fogcsikorgástól tartva, kígyótól megmarva,
Őrült delíriumban.
Mikor feketéből lép ki a tarka,
S élet robban egy minutumban.
Végtelenségbe mártja, mint élet-csodapatakba
Görbe kardját, a Holdat, s úszó csillagokat
Halászik hálójával.
Aztán kézen fogja az angyalokat,
S álom-békalevélen szárnyal.
1 hozzászólás
Kedves Éva!
Nem tudom, miért tetted versedet az elmélkedések közé, szerintem inkább az abszurdok közé illenék. Ugyanis nem valami földi megtörtént, vagy lehetséges eseményekről emlékezel meg benne. Kicsit furcsa a versed alakja is. Ilyenkor nem ártana a megjegyzéseknél jelezni, hogy szabadversként írtad. Ott elmegy még az is, ha a rímek némelyike elmarad. Egyébként szép képeket alkalmazol.
Azontan találtam benne egy hibát, amit csupán azért említek meg, hogy – ha úgy gondolod – javítsd ki: "szelni kilómétereket" – helyesen kilométereket, rövid o-val!
Szeretettel: Kata