Állsz a túlparton a felrobbantott híd mögött
Sírsz, vagy csak a füst miatt szemeid dörzsölöd…
Utolsó kedves intésed emlékemben tartom,
S fázósan, szürkén a gallérom felhajtom.
Nem méltó hozzánk, hogy fejvesztve fussunk;
Elbúcsúztatjuk, mihez nem lehet jussunk
Lehajtott fejjel távolodunk szépen, lassan
Ugyanazt a bánatos dalt dúdolva, halkan
Nagyon halkan…
II.
Sétálgatok álmomban emlékek fanyar avarán
Bús, bársonyos borrá nemesült szavakat
Kortyolgatok lassanként a feledés méla tavaszán…
Nem számolgatok többé betokosodott tüskét
Szókavicsokkal sem bolygatom immár
Könnyeid ragyogó tavának karcmentes tükrét…
A fájdalmak csendben tündérmesévé szelídültek
A szempillát összeforrasztó lágy ezüstcseppek
Megbékélve egyenként szépen, csillogón kihűltek…
Gyermekien gyönyörű álomba ébredünk hirtelen
Csengőn kacagunk "kacat" kincseink között
Szégyen nélkül önfeledten szerető két nincstelen…
3 hozzászólás
Szia!
Ha a két lélek ennyire hasonlít, ha oly sok érzésben közösen osztoznak, s ilyen egyforma a ritmus, akkor lehet, hogy a híd nem is kellett, mert nem olyan mély a szakadék, amin átívelt a felrobbantás előtt. Főleg, hogy soraidból kiérződik, még a szakadékban is egyetértenek. Nagyon tetszik a versed. Ezek jutottak eszembe, míg olvastam.
Üdv.
Köszönöm, a vesémbe látsz, vagy tényleg jól sikerült a versem és átment a gondolatom, vagy ebben a sorrendben.
A hidat bizony robbantani kellett sajnos, de ahogy írtad, valójában a szakadék sem sokat számított. Ezért is a cím.
Nem mindig szerethetünk sajnos nyíltan, illetve nem mindig vállalhatjuk fel a szerelmet.
Köszönöm kedves méltató soraidat!
Nagyon szép verset írtál, nincs is mit hozzáfűzni:) Gratulálok!