A végtelenbe ír szavad, miként hívnak
a csendek halványai szótlanul utánuk
fel-felderengeni az időben.
Minden,
mi messzetűnik bennem a múltnak
már semmisült szavain, hol képzetül
válnak estjeim hallgatásain tücskök
trilláin, a voltba hullt őszök nekem volt
mindenei.
Amik begyűjtötték szívemnek
csokrait vágyaim ünnepén emlékezni
szelíd tavaszokra, lelni értük
újra békét,
ragyogva fel csendjeimért újra a szó, az
emlékezés szava, fel-felderengeni.
Mert
megáll tűnődéseim között az éj falain
átcsorgó idő hallgatag hallgatásain, mi
letűnt menedékein fakul el
a nyárban
most, mikor már az ősz lépeget, az új
ősz levelein zörrenve halk neszein.
S én csendjeimben élem meg, mi hull,
elhullva minden, mi elmúlt,
mik szavak
árnyain éltek életül az élet szövedékén,
lelve értelmet szívek virágzásain.
Oly
szép emlékezni a visszatűnő időben
minden emlékezetül megmaradt szóra,
mik jussainkul voltak valaha, szíveink
vágyain töltve be érzéseinket,
amelyekért
éltünk és reméltünk lenni évekül.
Lenni
minden megmaradásunkért, vitetve
lépteink a képzetek útjain,
képzetül
töltve be reményeink arcának vonásait.
Mely vonások szíveink mélyein rejlettek,
beleírva akarata az Istennek, hogy
leljünk örömet reményül látva meg, mily
értelmet kaptunk felfogásként, írva
szavanként
bensőink érző világába
minden értelmül kapott követhető
érzés azért,
hogy tanuljunk meg újra
szeretni, újra vágyni, élve ünnepül mind,
a mindennapok örökkön izzó, értünk lévő,
szerető reményeit.
Mert nekünk
nincs másunk, mint szeretni érezve
azt, mi nemesülésein emberré tesz az
isteni akarat szerint,
akarva mi is
szépségéül lenni az Ő irántunk érzett
akaratáért.
Betelve reménnyel, s azon
vágyódásként lenni életül, melyre
elhivattunk élni, szíveinkül telve meg
örömmel,
az élet örömével, sejtjeink
útjain benső világunk értünk létező
harmóniájaként, felzubogva bennünk
e létezés minden felfoghatatlan értéke.
Meglátva azt, mi láthatatlan, ami él
azokban, kik megtanultak boldognak
lenni, ismerve a szeretetnek mélységes
titkú törvényét.
Lenni mindenkiért mindenül
a szív bensőjén ragyogva fel azért,
mit érezhetünk hálaként oly időn, mit
élhetünk életül fogva fel kapocsként,
e létezésnek
felfoghatatlan, vágyainkba szövetett,
elrejlő értékén.
Lelve
szíveinkben ott elhivattatásán
a meghitt akaratú, bennünket ölelő
karú, szelíd csendű békét.
/2023. szeptember 15./
1 hozzászólás
Kedves Zoltán!
Elmélkedésed,merengésed egy csodaszép vágy világot hoz életre!
Felöltözteted a múltat ünneplöbe!
Telébreszted benne azt amin a jelen sokszor csak átsiklik!
Csodaszép táttérbe zajllanak a figyelmeztései,aggódásai,jókívánságai:
“most, mikor már az ősz lépeget, az új
ősz levelein zörrenve halk neszein.”
“Oly
szép emlékezni a visszatűnő időben
minden emlékezetül megmaradt szóra,”
Arra a sok értékre amit kaptunk,figyeöemre,segítségre és
különösen megértésre!
“Lenni mindenkiért mindenül
a szív bensőjén ragyogva fel azért,
mit érezhetünk hálaként oly időn, mit
élhetünk életül fogva fel kapocsként,
e létezésnek
felfoghatatlan, vágyainkba szövetett,
elrejlő értékén.”
Remek sorok!
Ídéztem,mert szebben nem lehetne megfogalmazni!
Gratulálok csodaszép írásodra!
Barázsággal:sailor
Szép napot!