Lepereg rólam már minden pillanat,
csak tebenned bízom mindörökre
akár a hajnal, dereng a mozzanat
még nem gondolok sáros rögökre.
Még melletted alszom, lábunk összeér
óvják szerelmünk fenn a csillagok
a lélek és a szív egyaránt remél
még fodroznak bennünk tiszta habok,
de egyre kopogtat ajtónkon az ősz
sürget, siettet, hív rendületlen
s majd jön értünk a tél is, az pedig bősz,
megkorbácsol, de jön majd a szelíd őz,
a tél néz rá ijedten, meredten:
jaj, – mint a tavasz – tán engem is legyőz?
***
Csak fekszünk egymás mellett, nem érdekel
bennünket harc, csata, sem háború
azoktól a lelkünk többet érdemel,
elszáll tőlünk minden homály, ború
terülnek lábunk elé szép pázsitok
meleg lagúnák, folyók, kék tavak
és visznek magukkal különjáratok,
ingyenes csónakok, hidak alatt.
Megyünk – mi ketten – boldog némaságban
kéz a kézben az öröklét felé
szállunk mégis szép összevisszaságban,
szőrén lovagolunk a forróságban
szívünk kiakasztva felhők fölé
mosolyunk nyugszik lelkünk pitvarában.