Szomorú szívószál vagyok
egy víg koktélospohárban,
bánatom dús szőnyegében
egyre elbotlik a lábam.
Vagyok jéggel vert gabona
magjába dermedt reménnyel,
álmatlan éj, híg vacsora,
erdő, ami lábon ég el.
Kedvem epe mézbe mártva,
a testem csak tok, dísztelen.
Silány, olcsó metafora,
mi bukdácsol a rímeken.
4 hozzászólás
Erika, nekem nagyon bejött a versed, letargiájába nagyon bele tudtam érezni magam. Én az utolsó szakasz második sorának végére nem tettem volna pontot, másképp, szélesebben is értelmezhetővé lett úgy bennem. Örömmel olvastalak, no nem a tartalom miatt, hanem a vers kötöttségei, hangulata, remek kifejtése miatt.
aLéb
Kedves aLéb, igazad lehet azzal a ponttal, valóban érdekes lehet úgy is
A rosszkedv szerencsére mulandó volt, de legalább megihletett 
Köszönöm szépen!
Jó vers, minden szempontból, szívesen olvastam.
Nagyon kedves tőled, Irén, köszönöm szépen.