Élhetetlen kóbor éjszakákon,
túllépve magamon és álmon,
szaggatott lélegzetével átfon
egy tehetetlen, halk lábnyom.
Verem a fejem falba,
hull a vakolat rám,
csúszik, mint kés a vajba,
éltem a lét asztalán.
Bolyongó lelkem
esdekelve kér,
maradj még velem,
maradj… ameddig én.