Tudod, épp most olvasom a leveled.
S most ordítani tudnék,
Hogy oly fanyar szavakat dobsz rám,
Mert soha nem álltam ki melletted.
Eleinte viccelődsz, somolyogsz,
Majd lassan rám telepedsz,
Soraidat bogáncsba fűzöd, káromkodsz,
De engem nem sért az effajta repesz.
Agyagos mellkasomat hiába fúrod
Vádakkal, példabeszédekkel.
Már oly sokszor rád szóltam,
Hogy ne tegezz!
Te, aki köpködöd a sántát,
Kacagod a fogyatékos gyermeket,
Támasztod az alkohol mámorán haldokló
Vénember kezét, hogy ma is kiihassa
A szükséges poharát.
Te haszontalannak nevezed a törődést,
Vagy a holtak szeretteinek szörnyű gyászát?
Hogy van egyáltalán merszed
Levélben szót intézni hozzám?
A szentségit, egy helyütt írod,
Hogyan rángattad el az anyát
Kamaszodó lánya mellől,
Mikor az első szerelmi törését zokogta.
Másutt azzal hencegsz,
Miként furakodtál be az orvosi elmébe
Éppen azelőtt, hogy betege a gyilkos kórt
Tőle megtudta.
Az én szerveimhez biztosan nem férhetsz,
Hisz vámpír vagy, és vakító fényben bizony nem ehetsz.
Hát tudd meg, csaló, ha eljön az idő,
Beléd döföm kegyetlen fegyverem:
Virágot ültetek a neked ásott sírhelyen…