A nappalok viselhetők, de már
a szürke alkonyok szorítva fájnak,
hiszen közelg az est, a lét bezár,
eladja mindenét az éjszakának.
Az álmaim felett sötét az űr,
befalja nappalom reménysugárát,
jegén az értelem hiába tűr,
marón csupán hideg világa jár át.
Sötét lidérceim ragadnak el,
utam során iszonytató kvazárok
ijesztenek, s a jó anyám se lel,
hisz én ölébe vissza nem találok.
Nyugalmamat sehol sem érem el,
szakítanak cibálva száz darabra,
a téridő hajolva átölel,
s repít valótlanul szelén a lyukba.
Mikorra újra hajnalodni kezd,
a végtelen remény alig talál rám,
a fény az éjen át utat repeszt,
s imát rebegve ringok el sugárán.