Lírai előszó

Régi cimborák vagyunk, volt osztálytársak.
Lennénk még vagy tízezer évig – ó, bárcsak!
Egy szép nyári délután indult a dolog:
hallom, hogy telefonom zsebemben morog.

Máskor csipogni szokott, de pont akkor, ott
rezgőre volt állítva – és bizony morgott.
Meg is lepődtem e hangtól, az angyalát!,
mintha nem épp én állítottam volna át.

SMS-t kaptam. Még sosem láttam ily jót!
Komoly volt az üzenet. Idézem, így szólt:
“Kemény ember vagyok, mert ütök hogyha kell.
Lássuk csak, az Etelvári erre mit felel?”

Mit felelhetne erre zord Etelvári?
A válaszra nem sokáig kellett várni:
“Etelvári sem egy nyamvadt ember ám!
Egyet üt, kettőt üt – hármat nem kell, lám.”

Válasz nem érkezett, és én eltűnődtem
(kristálytisztán idéződik föl előttem):
mi volna, ha ily állatságot nem szólnánk?
Mi csakugyan ekkora nagy barmok volnánk?

Hogy mi hogy utáljuk a bokszolóinget
azt csak az tudhatja, aki ismer minket;
ám már kiúsztunk a szatíra vizére
s hamar rá is kaptunk így annak ízére.

Másnap jött a következő víg üzenet,
fölszítva parázsló lírai tüzemet:
“Porzik a torok, szomjas az állat.
Ivászatunk sokáig bizony nem várhat.”

Ez már rólunk szólt, elég egyértelműen:
tivornyázgatunk – vígan, nem egykedvűen.
Szoktunk tivornyát rendezni, (evést-)ivást;
erre kaptam akkor én egy új felhívást.

Itt volt hát egy újabb téma, s ráadásul
iváskor harmadik fickót hívunk társul,
úgy hívják hogy Igény Imre. Na ne nevess,
ivászatunk őáltala fergeteges!

Igény Imre képzelt személy, virtuális.
Hogyha megjelenik, bevadulunk máris:
száll a lélek, kezdődik a víg röpködés,
zeng a vad röhögés-röfögés-böfögés.

Amikor a hangulat a csúcsára hág,
színt változtat a bennünk tomboló láng:
motorra pattanunk, persze képzeletben.
Nem szórakozhatnánk sehogy ennél szebben:

előrenyújtott karokkal több kört megyünk
csupán azért, hogy még vidámabbak legyünk,
s míg vad szánk a motor hangját utánozza,
zord lelkünk a csönd szellemét elátkozza.

Ilyenkor fölrémlik bennem: nékünk ez jó?
Milyen szint ez? Óvoda, sőt: tiszta szefó!
Orcánk szefós-debil hangokat ereget…
pedig mit végeztünk? Bizony, egyetemet!

Fölismervén, hogy e motor-agónia
önmagában szatíra, sőt paródia,
lírát vettünk kezünkbe, nemcsak poharat,
hogy tovább gombolyítsuk e víg fonalat –

S beindult egy öngerjesztő, szép folyamat.
Sok üzenetet váltottunk két év alatt
telefonon, közben több új témát lelve.
Ezzel volt nagy lelkünk teljesen eltelve.

Olvasó! Bár kíváncsiságod nagy érték,
szükséges lesz azért némi humorérzék!
Meglátod, hogy lantunk lágy hang-fuvallata
hangviharrá zordulhat egy sugallatra.

Fantáziánkat mindinkább elengedjük,
lantunk húrját egyre bátrabban pengetjük,
de amikor tombol a vad melódia,
emlékezz: az egész csupán

paródia.