Lobog a tűz, öröktől fogva.
A hő, forró markába fogja
a több milliárd szikrát,
a teremtés titkát
legbelülre zárva.
A sok villódzó, árva
lángocska a magból hamar
szabadulni akar.
A száradó avar,
a most peremére ért,
még frissülő vért
álmodik aszott testébe,
majd az ében estébe
belehullik végül.
Még ül
egy kicsit halkan az enyészet,
mielőtt ezt az egészet
ködzsákjába tenné,
a többi múlt idő mellé.
Lobog a tűz, öröktől fogva.
A lángoló fénynek egy izzó szikra foglya
nem hagyja, hogy visszafogja
őt az Egy,
világgá megy.
Éhesen rápattan
a csonttá száradtan
haldokló levelek hátára.
Perzselő vágtára
ösztönzi lángoló vére,
így tesz a mindenség kedvére.
Lobogj tűz örökkön-örökké!
Az egyenesek körökké
majd akkor válnak,
ha cikázó parazsaid egy percre megállnak,
és minden egyes kóborló szikrád
emlékszik rád.
1 hozzászólás
Annyira jó dallamos, rímes! Nagyon tetszik!