Olyan messze vagy tőlem,
hogy kifelé fordított tenyérrel
simítlak minden megálmodott reggel.
Bársony-érintéstől kérges tenyér
ökölbe bújva szégyenül.
Nem én vagyok, soha nem voltam
rejtőzök kiszáradt bokorban
és nem te vagy csak a szél.
Ma nem vártalak.
Ültem a parton szétesve és
mint a kavicsokat dobáltam
a vízbe apránként önmagam.
A kő azonnal elmerül,
jó lenne tudni az ember
előtte hányszor csobban?
6 hozzászólás
Valahogy összerándult a gyomrom, összefacsarodott a szívem, és kicsordult a könnyem.
Poppy
Köszönöm, hogy olvastad. Azért csak fel a fejjel!
Szia!
A vers első feléből én néhány írásjelet hiányolok.
“kifelé fordított tenyérrel
simítlak minden megálmodott reggel”
Ez a két sor,ami az első részből igazán tetszik.
A második rész viszont önmagában minden sorával egyre kerekebb, és megjelenik előttem a kép is.
“mint a kavicsokat dobáltam
a vízbe apránként önmagam”
Ez a kép adja meg az előző sorban említett szétesett hangulatot.
Tetszik, hogy a végén a csobbant használod szinonimának (legalábbis az én értelmezésemben.)
A végére kiteljesedik az egész, és pont ott van befejezve, ahol kell.
Na jó, ez az én véleményem volt.
szeretettel:Anna
Kedves Anna! Köszönöm az értékelésedet!
Kedves Öregsam, sok verseddel találkoztam már, és ez megint egy olyan, amit nem lehet szó nélkül hagyni…gyönyörűek a képeid, erő van a szavaidban, és megrendíted az embert. Pedig néha már azt hiszem kőből vagyok, de ahogy ezt most elolvastam, és átéreztem, ráébredtem, hogy hál istennek nem. Az utolsó kérdésen elgondolkodtam, pedig igazi költői kérdés, nincs rá válasz. Írj még sok ilyen szépet, s elgondolkodtatót!
H.
Kedves Öregsam!
Remek elmélkedés. Jó a kérdés a végén.Átérezhető és megrendítő. Tetszett.
Üdv: Ági