Ma reggel, ahogy megláttalak,
Szívem vadul dobogott a vágytól,
Hogy rám vetsz egy röpke mosolyt.
De Te mintha észre sem vennél,
Szóltam, rám néztél, mint ahogy közeleg a tél,
Pillantásod jég, és zúzmara.
Most úgy érzem, elvesztem, a szívem elszorul,
Félek, nagyon félek, itt legbelül!
Mi tán meg sem volt, az is elrepül!
Az eszem tán régen tudja már, sejti,
Amióta szívem láttodra felhevült,
Szemem, szemedbe merült.
Elkergettem a gonosz valót,
Próbáltam még egyszer
Kicsit hinni, hogy lehet.
De most félek, nagyon félek,
Hogy soha, soha nem lehetek Veled!
Várom hát ítéleted, remélve méltányos lehet.
Igen tudom, tudom, meg kell értenem,
Amit a sors most általad reám ró!
Igaz szerelmemet – szívem kéri, ne feledd. –
Búcsúznom kell? Szép remények, álmok?
Ha így lesz, hát… Isten Veled.
2 hozzászólás
Rudy kedves!
Ne intsél még búcsút a reménynek!
Amíg élünk bármi megtörténhet,
A lemondás a legrosszabb amit tehetsz…
Tetszett, ahogy gondolataid versbe szedted!
Kedves Dóra!
Köszönöm kedves szavaidat!
…Bármi… bárcsak… bárcsak, de ..hiába várom… A vers 2001-ben született…… 🙁