Elbeszélő költemény
csendesen, nagyokat pihenve élték életüket,
a lakásban néha játékosan kergetőztek.
De az idő őket is kikezdte,
ezután már többször gyengélkedtek.
Egyre gyakrabban járt hozzánk
a fiatal állatorvos.
Ahogy teltek a napok,
Kormi teste úgy fogyatkozott.
Elment az étvágya, alig evett,
csendesen magában sokat szenvedett.
Utolsó reggelen erejét összeszedve,
még odabújt mellém, alig hallhatóan pihegve,
s mintha nekem dorombolt volna
Őt simogatva éreztem, már alig ver a szíve.
Mégis, a cicák éveit számolva,
matuzsálemi kort élt meg,
összesen élt huszonegy évet!
Aztán egyszerre nagy bánatunkra
ereje teljesen elhagyta,
Kétezerháromban nagypénteken
örökre itthagyott bennünket.
Hárman álltunk körülötte,
részvéttel úgy simogattuk,
de már mindez mit sem ért,
fáradtan pihegett, lehajtotta fejét,
elhomályosult szemét behunyta örökre,
gyönge ereje csendesen kiszállt belőle.
Eltemettük, olyan helyre,
ahonnan az ablakból látjuk, hol pihen.
Mindnyájunknak nagyon hiányzik, fáj nekünk,
hogy többé nem lehet már velünk.
Folytatása következik!
2 hozzászólás
Kedves Kata!
Kedvesen szomorú. Felidézted bennem a kutyáin temetését!
Kellenek az ilyen írások, mert a kedvenceink, kicsit a kedveseink is voltak.
Ü.:Károly
Köszönöm a látogatásodat. Szeretem az állaokat, s őket is úgy sajnálom, ha betegek, s ha elpusztulnak, mint az embereket, hiszen élő, érző lények voltak, amíg életek.