Nem jászolba fektettek,
csak szalmazsákra.
Virágillat járt a szélben,
hallatszott a lomb zsongása,
lidérc tüzek égtek,
morajlott a tenger messze,
pici testem mégis,
anyám keblét úgy kereste.
Ölelése volt a váram,
gyönge karom, madárszárnyam.
Így repültem hozzá este,
szállongva és térdepelve,
szótlanul, vagy panaszosan,
ölelt engem önfeledten.
Mért keresnék más csodákat?
Egy világot adott nekem,
száz virággal, gyötrő vággyal.
Éheztetett szépre jóra,
életemet megálmodta,
én válthattam csak valóra.
Szép ruhát varrt, óvta kertjét,
gondok szálltak homlokára.
Tengerem volt kéklő távol,
dallamától zengett berek,
balzsamosan bizsergetett.
Időm szaladt, mint a patak,
csobogása messze zengett,
átsüvített tarka réten,
hajnala lett testem, vérem.
Dalolt velem.
"Miért keresnék távoli csodákat,
hiszen hogy élek, maga is csoda!"
Várnai Zseni
1 hozzászólás
Kedves Ágnes!
Még szerencse, hogy versed nem kerülte el a figyelmemet.
🙂
Szeretettel: Szabolcs