Magamról, magamhoz

Valahol otthagytam önmagam.
Valami régi, ócska szőnyegen
ordító gyermeket, ki édesanyja
ölébe vágyik. Hozzá, ki
dajkája, s megnyugtatja őt.

Valahol otthagytam önmagam.
Egy kopott padon. A szél fútta
fák közt reszkető kislányt, ki
magányra vágyik, s ki a víztükrében
fürdő levéllel órákon át tud játszani.

Valahol otthagytam önmagam.
Egy sárga kapualjban. Egy szerelem,
s két könny között tűnődő lányt.
Kinek büszke lépteit félve nézte a
hold, szelídségre intve őt.

Valahol otthagytam önmagam.
Egy gyár udvarában a holnapért
küzdő nőt, kezén tintával borított
seb. Arcán a fáradt mosoly mögött
fel – fel csillanó remény.

Valahol otthagytam önmagam.
Egy földes udvaron, a férjéért
mindent megtenni képes asszonyt.
Ki dühös azokra, kik meg nem értik,
s dühös magára ha meg nem ért valakit.

Valahol otthagytam önmagam.
E sorok között, a leendő művészt (talán)
ki kutatni vágyná az ismeretlen síkokat.
Miközben magára lelni vágyik,
néhány régi megfakult fotográfiában.