Magány

Egy üres szobában ülök, csupaszok a falak, még ablak sincs.
Itt nincs kincs, és állott a levegő, szédül a csend,
és a sarokban hálót sző az idő.
Rab vagyok, magamba zártam magam, csak hallgatom, hogy dobban a szív,
egy furcsa ütem, gyors, gyors, lassú és táncra kel körülöttem a félhomály.
Mellém telepedett egy árnyék, de ő sem szól, nem is ér hozzám
és ebben a néma csendben feloldozz a jótékony álom.
Álmodom valami elérhetetlent, a távolban fények cikáznak,
csillagok emelnek ezüstkarjaikba, vigyáznak, hisz törékeny vagyok.
Mint egy pillangó, kinek nedves lett a szárnya, nehéz, nem tud repülni,
mint egy sóhaj, mi bennem dübörög, de nem tud kitörni,
mint egy szerelem.
Rövid ez az álom, túlon-túl rövid.
Újra az üres szobában ülök, és magamba zárom magam.