Lépteim nyomán csak a csend
marad, s árva hantok némaságain
porlad el időm szállongó szürke
lepleken. S bennem is elnémul
minden elmúlás, mikor a ködök
reszketeg hullnak rejtekeikből
alá monton fájásán az égnek.
Mindent reményül kapott az
ember, hogy élete reményüljön,
mikor szótlan magány gyötri éjek
hallgatag csendjein. S míly mélyek
azok a mélyek sokszor, ahol a szív
gyötrődik hontalan, akaratlan
szenvedések közt, vágyain a
porladó magánynak. Mert sokszor
van az úgy, hogy emberek között
is magányos az ember, s szótlanul
hallgatja a zajban a csendek
ismert ismeretlenségeit. Sokszor
vajúdva remél reményein a szívnek,
mikor reszketnek az éjek, s vágyak
tüze leng át ott, hol mereng a messze
idegenben ott, hol reményült egeken
már lassan dereng a hajnal. S abban
a derengésben mikor megáll az idő,
a sóhajnyi lét letünt pillanatán,
s álmaikból ébrednek a neszek,
akkor ott fönn pirkadat kél az egek
messzeségeinél.
2 hozzászólás
Nagyszerű!
"Mert sokszor van az úgy, hogy emberek között is magányos az ember…"
Igaz.
Üdv.: Á.E.
Kedves Emil!
Köszönöm szépen hogy írtál nekem s hogy találtál benne némi értéket!
Üdvözlettel köszönve mindent! Zoli