Sírva vigad kacér mosolyom,
penészes alomban térdig jár.
Egy január végi alkonyon
nem csilingel a kristálycsillár.
Szürkeségbe eszi magát
a mogorva tél lehelete,
nyálazza a lét ablakát,
jégvirággal rajzolja tele.
Buta álmokkal gyötör az éj,
menekülni vágynék a pehelyből,
csillagánizs és fahéj
csordul utánam egy kehelyből.
Krétarajz vagyok a létezés falán,
lassan tompulnak a vonalak,
amikor megcsókol a halál,
karjai összeroppantanak.
Majd egyszer…
Szerző: Ötvös Németh Edit
6 hozzászólás
Kedves Edit!
'Krétarajz vagyok a létezés falán" – ez jó! Volt, amikor hasonlót gondoltam.
De ezektől az ölelő karoktól jobb, ha távol tartod magad, akadhat még jobb dolgod is! 🙂
Szeretettel:
Ylen
Bízom benne, kedves Ylen, hogy messze kerülik engem és a környezetemet.
❤❤❤
Szomorú gondolatok ezek, nagyon szép költői szavakkal leírva. Mégis szomorú, azonban nem különös, mert az elmúlás sosem lehet vidám.
Meghatódva olvastam: Kata
Köszönöm, Kata a látogatásod és kedves szavaid.
❤❤❤
Kedves Edit!
nagyon érdekes vers. Továbbra is karakteres a kifejezésben, szóhasználatban, majdhogynem erős, jók a rímek, a vége felé a képek is, melyeket mégis valahogy egységesíteni kellene, ne csak az egyébként remek rímek és a dallam tartsa össze őket.
Mintha íratta volna magát a vers, egyből, folyamatosan.
Ilyen sok eredeti képet szerintem hagyni kéne kibomlani.
de majd egyszer…:)
üdv: grey
Kedves Grey!
Igazad van. Ez a vers iratta magát.
Én csak néztem…🤗
…..majd egyszer valahogyan összefabrikálom, vagy nem……..🙄🙄🙄
Köszönöm az észrevételt, bevallom kicsit nem is értem, de majd egyszer….😪💓
Edit