Én egyszer láttam a gyémánt arcú lányt.
Ő bort ivott és vizet prédikált.
Rá volt írva a tekintetére minden földi báj, és minden földi méreg.
Én láttam, ezért szerettem.
A nevét már elfelejtettem,
ha legfeljebb eszembejut, akkor is csak suttogom.
Vagy megtartom. Magamévá teszem és szorítom…szorítom
mint anya, a gyermeke kezét egy-egy zebránál,
mielőtt lelép.
Mint lefekvés előtt, hófehér paplanon idős hölgy, az imát,
Mint a hóhér a fejsze nyelét, mikor lesújt a bárd.
Hisz mindenki viseli a maga keresztjét, míg lát.
6 hozzászólás
Szia!
Asszem eddig ez a legeslegjobb versed… Lehet minden alkalommal egyre jobbat töltesz fel? 🙂
Mindegy, grat és így tovább, én hűen olvaslak továbbra is!
Klassz!
Kini
Köszönöm szépen.Örülök, ha van olyan ezekben az írásokban, amik megfognak, vagy valami átmegy és látod…jó dolog. Ha elolvassa valaki, nekem már megérte, ha nem sebaj, én felraktam :). Légy jó! a “gézagyerek”
“mindenki viseli a maga keresztjét, míg lát” – ebben egyetértünk. 🙂
Nagyon kifejező a vers, és nagyon megfogott! Tetszenek ezek a szokatlan hasonlatok! Köszi, hogy olvashattam!
Theia
Örülök, ha megtudtam valakit is fogni.
🙂 ez is tetszik! Tehetséges vagy!
köszönöm szépen. Kedves vagy.