Oh, mintha az idő is megállt volna,
attól az őszi, gyászos naptól fogva,
mikor utoljára pillantott felém,
s az életet szemében már nem lelém.
Mindenki mondotta: csak bánatos szegény.
Azon a reggelen, amint beléptem
néma közönynél többet nem reméltem.
Meredten nézte holt-fehér orcáját,
s tudtam mit keres: a holtak országát.
Most csillapítsátok égető honvágyát!
Hazudjátok: csak lelke lázong megint,
orvos prédikál bevett séma szerint.
Legyetek vakok, nem kell gyászmise,
Nem számít e komédiában hisz-e,
Lelke eltávozott tőlünk messzire.
Egyszer csak felkelt, elsuhant mellettem,
s ezernyi kétség támadt föl lelkemben.
Hová ment, s miért? Nem tudtam meg soha,
Lehet csak én voltam a halandó, ostoba,
Ki remélt, mint bolond napról napra tova.
Közeleg az óra, s hozzá elérek,
Keserűn érzem, csupán testben élek
Már épp’ úgy festek, mint egy boldog halott,
Jaj, ostoba szív… csitulj szépen, hagyom.
Számolom perceim, majd’ csak meghalok.
Baljós sejtelem kísér a szobába,
Némán hívom, keresem őt a homályba’.
S ahányszor porcelán szántja húsomat,
Bevillan egy kép, látom csúf sorsomat.
S érzem, mit ő érzett, érzem holtomat.
Szörnyű fájdalom mardossa lelkemet,
S tudom, még élek, s ez végképp eltemet.
Nem az fáj nagyon, hogy nincs többé nekem,
Csak az, hogy sírját meg tán’ sosem lelem,
S esténként nem reá hajthatom fejem.
1 hozzászólás
Kedves Nola!
Nagyon tetszik… fájdalmasan szép….
Üdv, Jodie