Kezei alatt a lágy kovász formát öltött,
ilyenkor szívünk ünnepi díszbe öltözött.
Édes vanília illat lengte be konyháját,
s boldogan tette elénk, mosolygós kalácsát.
Jutott még más is, finom ízes falat,
édes barack lekvárjából, soha nem maradt.
Arcunk ragadt, szeme boldogan ragyogott,
megadott nékünk mindent, mit ajkunk kimondott.
Drága két kezét most is, magam előtt látom,
s mikor elfáradt leült, majd mesére váltott.
„Meséld Mama – kérleltem -, tudod, a Te meséd,
mi úgy szeretjük, hogyan mondod, hisz a Tiéd.”
Ma már csak álmomban hallom, s gyakran könnyezem,
látom ezüst hajad, kötényed, s azt képzelem…
sütöd nékünk újra az illatos kalácsod,
érzem, újra itt vagy, és én, mint a kislányod.
5 hozzászólás
Kedves Helena!
Nagyon örülök, hogy olvashattam ezt a szép verset. Sok emlékem, felidéződött bennem. Köszönöm szépen a kellemes perceket!
Szeretettel:Selanne
Köszönöm szépen kedves Selanne. Sajnos már csak emlékek vannak.
Szeretettel: Helena
Kedves Helena!
Megható és szép a versed.Nagyon szépen leírtad az emlékeidet.
Barátsággal:Ági
Kedves Ági, köszönöm, hogy olvastál.
Szeretettel: Helena
Megborzongtam. Nagyon szépen írtad le.
szeretettel: Delory Nadin