Már nem sírok

Fogtam egy hatalmas nagy ásót,
hogy eltemessem vele a Bánatot.
Kerülöm az utcát, hogy ne lássam a házat,
ahol soha többé nem látom már
az én drága, jó Édesanyámat.

Kerülök mindent, ami rá emlékeztet,
mert nem, nem akarok sírni többet!
Nem is sírok, csak a könnyem pereg,
mint esőcsepp hull a Bánatra,
s kimossa a nehezen elvégzett munkát,
a Bánat megkeres és megtalál újra.

Pedig jövök, megyek, teszek, veszek,
vigasztalok és ahol tudok, segítek.
Istenhez fohászkodom, tudom, Ő szeret,
Folyamatosan vigyázza életemet.

Nem, nem sírok már, csak ha emlékezem.
A születésnapom is eltelt nélküle,
és látod, hogy túléltem.
Jött mindenki, aki szeret engem,
csak az öcsém nem hozta fel Őt nekem.

Mert képes volt 90 évesen is jönni.
Testvérem karjára támaszkodva,
meg-megállva, de felért a lakásba.
Pedig e nélkül is látott naponta,
de fontos volt neki, hogy ő jöhessen,
hogy a születésnapomon ezzel is
megtiszteljen.

Jött, és hozta a szívét, a lelkét,
a semmivel sem fogható, össze
sem hasonlítható, kimondhatatlan,
és leírhatatlan, több évtizednyi,
mérhetetlen, anyai szeretetét.

Nem, nem sírok már, hiszen tudod,
csak a szívem fáj, és a könnyem csorog.
Öklömmel maszatolom el, mint egy gyerek,
miközben egyre csak mondom, hogy
nem, nem sírok már, hát nem látod?

Sőt, olykor nevetek is, majdnem úgy, mint rég,
majd örömömbe üröm csepeg és
megkeseríti a boldognak hitt perceket.

Sírok, vagy nem sírok, olyan mindegy.
A múltat feledni úgysem lehet.
Az igazság az, hogy hiányzik nagyon,
akár bevallom, akár elhallgatom.