Már nem vagyok semmi
hideg parti szellő
kifosztott hegedű
csonkig égett erdő
toprongyos szilánkja
a tavalyi nyárnak
búsuló juhásza
szétszéledett nyájnak
röfögnek mellettem
a portyázó napok
lehetnék állati
de ember sem vagyok
már nem vagyok semmi
lehetetlen lélek
szomorú vasárnap
feledett emlékek
széttörött lelkemnek
petróleumlángja
kanóca elfogyott
szikrázik a tánca
már nem vagyok semmi
holt fülnek muzsika
szakadár harcosok
fületlen bajnoka
már nem vagyok semmi
számolatlan napok
küldenek csatába
amíg bele halok…
4 hozzászólás
Kedves Edit!
Hát, ez bizony érzésnek nagyon szomorú, versnek viszont annál fölemelőbb. Témája ellenére szép irodalmi élményt nyújtott. Az érzés meg, remélem, elmúlik majd.
Szeretettel: Laca 🙂
Köszönöm Laca!
Azt gondolom, hogy minden érzés, bármilyen negatív, vagy pozitív átalakulhat valamilyen befolyásoló tényező hatására. Vagy jobb lesz, vagy rosszabb egy biztos ugyanolyan nem marad. Ilyenkor az időre hárítják sokan, hogy majd megoldja. Mert talán így könnyebb. Vajon tényleg így van?!
Szeretettel: Edit
Kedves Edit!
Jó ez a vers, Szerintem a szomorúságot is meg kell élnünk, főleg ha versíró az ember. Ezzel is csak gazdagabb lehetsz. Egyébként se jó, se rossz nem múlik el nyomtalanul, az idő csak annyit tesz, hogy berakja a "tudatalattiba". Innen meg a legváratlanabb pillanatokban bukhat fel, mondjuk álom formájában.
Üdv: Kati
Igen Kati igazad van! Tökéletesen megfogalmaztad amit én csak akartam…. és jöhetnek a rémálmok. Rajtunk múlik, hogy engedjük- e befolyásolni a valós életünket az álmoknak, vagy elengedjük őket oda ahonnan jöttek.