Der verbannte Dichter
Der Abend dunkelt; an den Mast gelehnt,
Schau ich hinüber nach dem Heimathstrand.
Es pocht mein Herz, das stolze Auge thränt.
Leb' wohl, leb' wohl, mein theures Vaterland!
Du meiner Kindheit Wiege, meiner Freuden,
Wo ich die ersten Lieder glühend sang,
Das meine Lust- und Schmerzensthränen trank!
Mein Herz erstarrt. — Wie bitter ist das Scheiden!
Der Abendwind weht kühl vom Lande her:
O, diese Luft trink' ich zum letzten Mal!
Von diesen Sternen leuchtet keiner mehr
Auf meinem Pfad voll Einsamkeit und Qual,
Denn dieses Schiff trägt mich zu seinen Landen,
Wo mir kein Auge liebelächelnd blickt,
Wo keine Freundeshand die meine drückt,
Kein Ohr sich neigt den Klagen des Verbannten.
Man hat mich ausgestoßen und verbannt,
Weil für die Wahrheit meine Seele glüht,
Weil ich der Freiheit Jünger mich genannt,
Weil heil'ges Recht gefordert hat mein Lied,
Weil furchtlos ich die Botschaft laut verkündet,
Die auf die Lippe mir mein Gott gelegt,
Und weil mein Herz in treuer Liebe schlägt
Für's Vaterland, das Sklavenkett' umwindet.
Doch — blutet auch mein armes Herz und bricht's
Ich lieh die Zunge nur dem Geist der Zeit.
Schon steigt die Eos auf des neuen Lichts,
Die triumphierend ihre Rosen streut.
Verschließt die Augen nur vor ihrem Schimmer,
Hüllt Euch in siebenfache Schleier ein:
Die Sonne steigt empor; vor ihrem Schein
Verschwindet Euer Nebelreich auf immer.
Mathilde Raven (1817-1902)
A kiűzött költő
Az árbochoz dűlök; tűnik a táj,
S az est leszáll szülőföldem partján.
Szemem büszke könnye hull, szívem fáj,
Nos, Isten véled szent szülőhazám!
Te bölcsőm, víg gyermekkoromnak helye,
Ahol zengtem éltem első dalát,
Hol ittam öröm s könnyek italát!
Keserű a válás! – Dermed a szívem!
A partról ide leng hűs esti szél:
Utolszor iszom oh, ebből talán!
S e csillagokból sem hull fény többé
Az ösvényemre, hol gyötör magány,
Hisz e hajóval jutok most oly tájra,
Hol engem nem ér kedves pillantás,
Barát nem vár, nincsen kézszorítás,
Csukott a fül száműzött panaszára.
Kilöktek engem, s lettem száműzött,
Igazságért mert lelkem esdekelt,
Személyem szabad ifjúként küzdött,
Miért dalom – mind – jogot követelt.
Miért hirdettem – nem törten – hangosan,
Mit Úr az ajkaimra fektetett,
Miért szívem hűséggel lüktetett
Hazámért, mit rabszolgaság fojtogat.
De vérzik szegény szívem, s bár hasadt,
A nyelvem átveszi kor szellemét.
Eos már az új fényben felhaladt,
S a győzelem rózsáit hinti szét.
Nagy a csillogása, vigyázz szemedre,
Ha hétrétű a fátylad, ez megvéd:
Magasra hág a Nap, erős e fény,
S a ködbirodalom elszáll örökre.
Szalki Bernáth Attila
2 hozzászólás
Kedves Attila!
A fenti verset Tóni 4-soros strófákkal hozta, de lehet, hogy neked van igazad, és itt 8-sorosak vannak az eredetiben. Fordításod jobban követi az eredeti tételes tartalmát, mint az enyém, el kell ismernem. A rímpárokon én a helyedben még finomítanék, és ez egyúttal lehetővé tenné, hogy a ritmikán is javítsál. Az eredeti német ritmikát – nincs kétségem efelől – te tökéletesen érzed! Az bizony ütemhangsúlyos: Ti-/tá-ti-/tá-ti-/tá-ti-/tá-ti-/tá-ti… A 10-es sor meg az utolsó "ti"-vel rövidebb… Az én verzióm ritmikája sem tökéletes, de talán kicsit jobb most a tiedénél.
Elismerésem, mert jó munkát végeztél. Talán a legutolsó sor sikeredett 12-esre, ami meglepett…
Napvilágos üdvözlettel remélve, hogy Tóni is felvállal egy hozzászólást ezen fordításodhoz.
Dávid
Látom, Attila, hogy helyrehoztad az utolsó sor 11-es szótagszámát…
Ezt csak úgy tehetted, hogy a hozzászólásom is elolvastad… Köszönöm! :))