Tollat veszek a kezembe,
S papírt rakok az ölembe.
Lejegyzem most gondolatom,
Hogyan látom a világot.
Kinézek az ablakon, és előttem,
emberek loholnak engem mellőzve.
Kirekeszti azt az egyént a világ,
ki megáll egy percre, megnézze rá mi vár.
Váll csapódik nekem a koszos téren,
Nem nyög annyit sem, hogy bocsáss meg nékem.
Gondokba merült zombik villamoson,
metrón, trolin, HÉV-en… én csak mosolygok.
Elindulok, s nézem az embereket,
Töprengek, vajon mi jár a fejekben.
Napi gondok sorakoznak tömött sorban,
hogy megoldatlanul kedvet lopjanak.
S ezektől a problémáktól nyomasztva,
Nem látják a csodákat, csak horgasztva
tartják fejüket, és nem is hinnék,
hogy az életben mennyi minden szépség
3 hozzászólás
Szia Balázs!
Elég jó megfigyelő lehetsz. Jó kis elmélkedés."Váll csapódik nekem a koszos téren,
Nem nyög annyit sem, hogy bocsáss meg nékem." Sajnos ilyen is van. Főleg nagyobb városokban.
Ági
Szia Ági!
Köszönöm. Igen, ez sajnos ilyen, de van egy-egy pozitív benyomás is… És még így is látok javítanivalót ezen a versen. :DD
Köszönöm, hogy itt jártál!
Balázs
Sem a vers része nem igazán jó, sem a mondanivaló nem tükrözi elég jól a nagyvárosi elidegenülést. Ami a verset illeti: rímek, ritmus, szótagszám. A mondanivaló: így, ahogy kifejted, ma már eléggé közhelyes. Mondhatni: lerágott csont. Valami újat kéne bevetni, ha már erről írsz, ami csak a tiéd! Üdv: én