Megfakul a fekete gyász
Fekete gyász, hideg mélység,
mindent elnyel a sötétség,
a túlvilág sötét titkok,
nem tudhatjuk, mi rejlik ott.
.
Érthetetlen, hogy hová lett
szeretteinkből a lélek?
Porlad a test sírhant alatt,
míg a halál folyvást arat.
Hová tűnik el a élet,
ha elér a dicső végzet?
Dicstelen is lehet sorsunk,
változásra semmi módunk.
A hiány, az örök marad,
megélhetünk bár száz nyarat,
telet, tavaszt, …a fájdalom
roskatag ül bús vállakon.
Ne maradjunk ilyen árván,
könnyítsünk e teher súlyán,
tegyük le, mint égő mécsest,
virágcsokrot, gyertyát, fényes't.
Derüljék a gyász sötétje,
s szeretteink emlékképe
eme napon újra fényben,
éljen, miképp egykor régen!
A szeretet híd, közöttünk,
s nem győz a halál fölöttünk!
Megfakul a fekete gyász,
édesül a könnycsordulás…