A málladó avarra bánat ül,
borong az árva lelkem is belül,
szomorg a szürke őszi tájon,
kavargva köd gomolyg a fák alatt,
uszálya mintha volna pillanat,
amelyben újra lázad álmom.
A néma látomások éjjelén
megannyi hűlt reményt sodor felém
a végtelen homályba múlás,
az árkaimra csalja könnyemet,
nem oly sokára végül eltemet,
miért is árja mély gödört ás.
Hiszen, ha menni kell, legyen, vigyen
ez ősz sodorta, néma éjjelen,
ezernyi volt csodás napommal
a tarsolyomba zárva ballagok,
nevetve mind a balga holnapot,
vigadni hív a másik oldal.
1 hozzászólás
Kedves Imre!
“A néma látomások éjjelén
megannyi hűlt reményt sodor felém”
Minden nap olvasom remek verseidet!
Nagy elismeréssel gratulálok tehetséged
iránt!
Barátsággal:sailor
Szép napot