Az idő mintha megállt volna.
mintha a Nap egy Holdat tolna,
olyan keserves kínlódás
a megnémult szótlanság.
Álom nincs, mikor lefekszem,
a gondolaton tekergem,
mely agyafúrtan kicselez,
kérdi: van még tiszta szeretet?
A rideg szenvedésen is túl,
ahol egy vulkán lelke dúl,
habzik, forr tűzvörös vére
szilaj erővel zúdul a földre.
Megvadult folyamként,
fehér lovon ül, vörös lovagként
eltiporva a világ mindenét
a szépet, a kedveset, az édest.
Itt már Tündérek sem laknak,
szerelemről nem faggatnak
ott, hol a végtelen a semmi,
megsebzett szíved egy senki.
Oda kellett eljutnod!
S mikor jéghideg lesz barlangod,
tűz és fény nem világít,
a bánat fájdalma elkábít.
S nem kell már figyelned,
az idő múlása kimered,
lassú magányában,
szívnek mély fájdalmában.
S szorítása a mellkasnak,
mikor falnak támasztanak,
bilincsbe verik szívedet,
eltiporják lelkedet.
8 hozzászólás
Versed szemléletesen fejezi ki a kilátástalanságot… melyremélhetőleg egy pillanatnyi állapot, és nem örök…
…bár ez akét sor kivetít némi állandóságot: ”
az idő múlása kimered,
lassú magányában,”…
Mindenesetre szép vers született…
Gy.
Köszönöm szépen Gyömbér:)
Igen, egyetértek Gyömbérrel. Nagyon jó a hangulata. Végig föntmarad a kilátástalanság. Ott az a lovas az apokalipszis lovasával egyenértékű.
Ráadásul én is így érzek, és jó volt hogy a saját érzéseimre rásimult a vers, mint egy könnyű lepel.
Köszi Davey:)
Kedves sleepwell! Hát neked majdnem minden versed ennyire szomorú? Ez is. És még sorolhatnám. (Na, persze vannak vidámabbak is 🙂 )
A szomorúság írásra készteti az embert.
igen:(
igyekszem vidámabbakat is írni majd…
köszi
Igen van még tiszta szeretet!
VAN
Oké Dini, Neked elhiszem…köszi, hogy olvastál:)