Lehúznak láncaid
Arcod páraként folyik le a tükörről
Egy csepp mámor a földre hull és
Életed fonala kigurul kezedből.
Tetteid kavicsként morzsolódnak
Homokszemet fúj a szél.
Álmaid fátyolfelhőként foszlanak
Szavaid forrása végleg kiapad és
Lelked légüres térben röpteted
Lélegzeted a köd emészti fel,
Így tűnik el szépen lassan
Mindaz, ami voltál
Végül
Semmi sem marad belőled barátom.
4 hozzászólás
Remélem, nem ilyen rossz a helyzet, most, hogy jő a karácsony! Szinte és is zuhantam, ahogyan olvastam. De tömör és hatásos! Gratulálok!
Köszönöm, hogy itt jártál, és legfőképpen, hogy hozzászóltál! Nem, nem ilyen rossz a helyzet 🙂 A napokban találtam meg néhány régi versem (isten tudja mikor írhattam őket), egy kis átdolgozást igényeltek, amit meg is tettem, és ez lett belőle.
Szomorú hangulata van, de szépen fogtad meg. A vers külső alakja engem, talán az első sor miatt, egy hajóra emlékeztet kicsit (szembenézet). Másik ötlet: egy vízcsepp, de akkor már nagyon elnagyolt… nem tudom. Mi akart lenni? (Ha egyáltalán.) Az “Arcod páraként folyik le a tükörről”nagyon tetszik! A legvégégn egyvalami nem tetszik, ez a “barátom” megszólítás… valahogy nem illik oda, stílusilag, de nem tudnám megmagyarázni. Egyébként viszont, ami jó, tényleg:
valamiként szerkezetű sorok-képek, értsd kavicsként, fátyolfelhőként – ezek.
Üdv
Zsázsa
Olyan a versed még alakjában is, mint egy pörgő búgócsiga, amelyben ott megállás, az edőlés pillanatok lehetősége. Zaklatottá tett. Jó. Jó mert érzelmet keltett.