Megtört életem fénye
Ragyogó csillaga lehullt a földre
Kopár hegyek mélabúja
Barázdát írt szívembe
Kósza suttogása örök Napnak elkerül
rút sötétség rettegése vesz körül
Kidőlt a fa, a fű kiszáradt
haldokló legyek szárnya siratózajt áraszt
Omladozó várfalon holló károg
fekete tolla hullik, pihéje lelkem útvesztőjében harmattá válik
üszkös, kiégett házak között
apró macska mosdik, szorgosan
nyelve nem lankad, mert tisztának kell lenni,
ha távol is az ég, emléke nem tűnt el nyomtalan
éjszakai sivatag soha nem szűnő hidege
képes vagyok még harcolni ellene
6 hozzászólás
Nem rossz. De a rímeken még lehetne mit javítani. Van benne pár kép ami határozottan tetszik, pl.: haldokló legyek szárnya siratózajt áraszt. A hangulata is érezhető, elmúlás és mélabú árad belőle. De az utolsó sorban ott a remény, és szerencse hogy az ott van egyébként teljesen kétségbeesett és szomorú lenne.
Üdv: Dalilácska
Szia Dalilácska!
Köszönöm hozzászólásodat, örülök, hogy tetszik, lehet, hogy a rímek néhol sántítanak, de az adott szituációban ezekkel a szavakkal sikerült a legjobban kifejeznem magam.
Megtört?…
Valóban az? Vagy csak a felszínen… Rendkívül jó képekkel dolgozol.
"haldokló legyek szárnya siratózajt áraszt
fekete tolla hullik, pihéje lelkem útvesztőjében harmattá válik"
Ezek nagyon oda teszik magukat. Megfogtál… és elgondolkodtattál… vajon megtört vagyok, vagy csak a látszatom az…
Köszönöm a hozzászólásodat, Titusz!
Rozália
Kedves Rozália!
Már a kezdetekkor is szép költői képekkel dolgoztál…
Az igaz, hogy a rímeid még nem voltak kiforrottak,
de minden kezdet nehéz…:)
Azért örömmel olvastam, mert tehetséged már itt is kiviláglik!
Szeretettel ölellek: Lyza
Nagyon köszönöm, kedves Lyza!
Szeretettel: Rozália